Beszterce ?ostroma

„A ?nagy palóc, nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremt? költ?. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szepl?jük., Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy mib?l élnek, hogy mi lappang hetvenked? szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszer?en áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja h?seit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a tót hegyek, a felvidéki patakok h?sebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszorkányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertálynemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jöv?re gondolnának, és kacagnak elkényszeredetten, hogy ne kelljen sírniok” – írja Mikszáth Kálmánról Kosztolányi Dezs?. A Beszterce ostroma föh?se is ilyen tragikus alkat. Vagy tragikomikus? Ezt Mikszáth maga sem tudta, s nem is akarta eldönteni. „Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja… Normális agyvel? volt-e, egy kis különcködéssel, vagy pedig tényleg hiányzott az egyik kereke? Nyegle all?r volt-e nála ez a várurasdi, vagy betegség? Hisz minden egyébr?l okosan, rendszeresen beszélt és gondolkozott. Meglehet, hogy az embereknek nemcsak a sorsát gyúrják át a viszonyok, hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István, talán lett volna bel?le ügyvéd, orvos és nem tudom én mi; de mert egy várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az »utolsó várúr«, ahogy magát a leveleiben aláírta. De különben az ?rültség relatív dolog. Az abnormis embernek a rendes ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben, akkor talán a rendes esz?eké volna a Lipótmez?. Nem, ezekbe én nem avatkozom, egyszer?en úgy beszélem el Pongrácz István dolgait, ahogy történtek." Igy elmélkedik a nedeci vár urának sorsa fölött Mikszáth Kálmán. Az id?ben eltévedt István grófot szánja, megszereti az olvasó is. Jellemvonásaiban sokszor különb ?, mint a magyar feudálkapitalizmusba kit?n?en beleilleszked? f?rendek. Nemes lélek volt, és szíve, kedélye gyermekien tiszta. A regény sok különös, jellemz? figurája között üde szinfolt a két szép fiatal, Apolka és Miloszláv szerelme.